The Wall.
14 éves süvölvény voltam, mikor az akkor 21 éves, számomra aggastyánnak számító sokat tapasztalt világlátott, frissen leszerelt Sanyi barátommal szerszám és egyéb okosságnézegetésre indultunk a körútra.
Mondhatni szokásos sétánkat tettük meg, mikor a Daciát a Borároson hagyva elindultunk a Nyugati felé és a másik oldalon vissza. E sétáknak nagy jelentősége volt, az én okosodásomat szolgálták. Hosszú sétáink alatt mint mester és tanítvány, átbeszéltük a férfivé válás bonyolult útjának apró lépéseit, a borotválkozás fortélyaitól, a HIFI világának csodáiig. Őszintén rajongtam ezekért a beszélgetésekért, amik a mai napig tartanak, nyugalmat csempészve a közben őrült vágtába csapó világba. Közben persze öregedtünk egy kicsit aminek legkézenfekvőbb jele az, hogy Sanyi bácsi egyre többet merül hallgatásba, nyugodtan szemlélve a világot. „Minek úgy rohanni?”
Szóval sétálunk a körúton, mikor is vállamat megragadva finoman a helyes irányba állítva átmutatott a szemben lévő, számomra ismeretlen mozira.
– Te Jabi, játszák a Falat!
– Mit? Kérdeztem elhaló hangon, mert éreztem, hogy valami nagyon fontos dolgot nem tudok már megint és közben leolvastam a bejárat felett álló feliratot. MŰVÉSZ MOZI.
– Te Jabi! Te nem láttad a Falat?!
A hangsúlyból éreztem, hogy valami szörnyű hibát vétettem, és az eddigi életem egy fabatkát sem ér, egy ilyen „alap” mű kihagyása a puszta létem értelmét vonta kétségbe. De szerencsére barátom szemébe a döbbenet helyébe ismét az értelem fénye költözött és szokásos, utánozhatatlan módján rám emelte tekintetét. (Hát igen, már akkor sem volt túl magas)
– Na gyere te simaagyú, meghívlak A FALRA.
Már akkor gyanús volt, hogy nem moziba hívott, gondoltam is ennek a fele se tréfa, de buzgón követtem.
Most mit is mondhatnék? Aki látta a filmet, nem kell bemutatni, aki meg nem, az nézze meg, de sürgősen. (Az erősítő bekapcsolása kötelező!) Akkori tinédzser világomat alaposan felrázta az általam soha nem tapasztalt képi és hangélmény, az erősítők dübörgése, a depresszió ilyen terű bemutatása.
Két hete Budapestre látogatott Roger Waters a Pink Floyd legendás basszusgitárosa és újra elhozta a Falat.
Nem volt kérdéses, hogy mi is ott voltunk.
A szerző saját gyerekkori élményeit vitte át a monumentális műbe, kezdve apja halálától, az anyjával és tanáraival való viszonyáig. A társadalom megbecsült tagjává való nevelés, a csordaszellem kialakításának talán nem is eltúlzott módszereinek bemutatása és a szabad gondolkodás jogáért folytatott küzdelem megakadályozása a téma, mely azt hiszem napjaink egyik legnagyobb problémája. A vegyél egy új gitárt, új autót, tiszteld a jelképet, légy jó fiú, és állj be a sorba – CSAK EGY TÉGLA VAGY A FALBAN – zseniális asszociáció.
A technikáról csak annyit, hogy akkora színpadot építettek, ami nem fért bele az I Phone-om képernyőjébe a stadion túlsó oldaláról! A fejünk felett átsuhanó Stuka zuhanóbombázó felrobbanó bombáinak hangereje pedig meglobogtatta a nadrágomat. Roger Waters azt nyilatkozta, hogy eredetileg is így tervezték az előadást de nem hogy akkor, hanem még öt éve sem volt meg az a technika, amivel ezt meg tudták volna valósítani.
Ahogy a New York Post kritikusa írta: „A Fal az az előadás, amit mindenkinek látnia kellene, mielőtt meghal. A valaha volt legjobb show. És pont.”
