OK. Tudom, ez egy kicsit furcsa név egy hajónak, de mint majdnem mindennek, ennek is megvan a magyarázata.
A hajó még csak álmaimban létezett, de a nevét már régen eldöntöttem. Nem volt nehéz a választás.
Gyermekkorom kedvenc olvasmányai közé tartoznak, Rejtő Jenő könyvei. Mókás, meseszerű figurái a mai napig meg tudnak nevettetni. Az ő egyik figurája Wagner úr, és aki nem ismeri, annak íme egy kis bemutató, itt-ott egy kicsit megvágva:
„A milliomos még évek múltán is, ha ideért a történetben, néhány szippantásnyi szünetet tartott, és összevont szemöldökkel nézte a szivarja hamuját, drámai halksággal, kissé ünnepélyesen belekezdett a misztikus élménybe…
Kissé fülledt, misztikus, sok tekintetben máris indiai éjszakában vesztegelt a hajó. Egzotikus növényeivel, fényudvaros lámpák mögött, elmosódva, víziószerűen látszik a part.
A boy még teát hozott egy perccel előbb, és megigazította a faliórát. Erre határozottan emlékezett. Oly nyugodtnak tűnt minden az estében…
Ekkor jött, mint aki babonás, napkeleti történetekből és vallásos legendákból kelt életre, vagy az ópiumfüst sárkányrajzaiból született, jött, mint a fátum, egy indiai ballada homályából, félelmetesen és zordonan, mint maga a sors:… Wagner úr!
Igen! Wagner úr jött! Illetve elérkezett, mint a végzet, személyesen, és megállt a küszöbön! És úgy látszott, hogy nyomban meg kell halnia mindenkinek, aki látja, mivel két halántékából, szabályos körben a gyomráig roppant körszakállt viselt, és ez a szőrzet kék színű volt!
Kék!
Ez a jelenés több volt, mint mitikus! Mint ahogy Wagner úr valamennyi megnyilvánulásában több volt, mint az emberi tulajdonságok jelzővel kifejezhető értékhatára. Még kacsázó járása is több, mint csámpás, mert Wagner úr részeg is volt, de részegsége is több, mint mámor, mert Wagner úr némileg próféta is volt, hatalmas arányokban, önkívületig feszülő boldogságában, túláradó vidámságában, szinte minden pillanatban készen arra, hogy megölelje az egész világot, ahol hat hónapig tart az ünnep, és a hetedik nap a munkáé, de azt átalussza az ember. És közben oly hihetetlenül megrendítően, elefántszerűen csúnya, krokodilszerűen derűs és jóindulatúan közönyös, hogy egyaránt irigylésre és sajnálatra méltó. Bibircsókos, ráncos arca, vastag, széles ajka, hetyke, hézagos barna fogazata olyan, mint egy koponyának készített üres tök, és keménykalapja mellé tűzve, egyetlen szál hetyke gyertyát visel.
Vörös, fehér, kék csíkos trikót hord, tetovált, barna karokat, spárgából alkalmazott övén rajta felejtette a csomagvivő fácskát, és hatalmas cipői később beismert zenei hajlamait jelezték jó előre a leváló talpak kasztanyettszerű csattogásával.
Mr. Theo egy pillanatig úgy érezte, hogy nyomban hanyatt esik! Így is lett. Wagner úr hanyatt esett, és elaludt. A milliomos Fülig Jimmy segítségével, szinte a kajüt négy sarkából szedte össze ezt az egyetlen embert, olyan ernyedten, olyan széthullott végtagokkal feküdt a padlón.
Leöntötték, és törött viaszbábu módján a kajüt falához támasztották. Erre kissé megrázta magát, ásított, és rekedt, zengő hangján higgadtan megjegyezte:
– Csak nyugalom, kérem… még nincs semmi baj… Ha beszélek is, azért csak fogjanak.
Lassanként kiderült, hogy a látogató ismert egyéniség a kikötőkben. Úgy emlegetik, hogy „MESESZŐR A SORHAJÓBICSKÁS”. A név prédikátumszerű első fele ama kozmetikai szerencsétlenség óta ismeretes, amitől Wagner úr szakálla kék lett. Ugyanis néhány hónap előtt összeveszett a Hallgatag Drugics nevű közrettegésben álló rablóval. Ezt az embert Nyolcemeletes Drugicsnak is hívták, mivel éppen nyolc fokból állt a létra, melyet állandóan magával hordott. Senki sem tudta, hogy a Hallgatag (vagy Nyolcemeletes) Drugics miért hord állandóan létrát magával, amelynek nyolc foka kevés ahhoz, hogy betörésnél használja. Drugics a létráját Melanie-nak nevezte. Mindig vele volt, és senki sem tudta, hogy miért?
Drugiccsal volt valamiféle differenciája a Sorhajóbicskásnak, és a felhozott becsületsértések között véletlenül azt is megemlítette, hogy Drugics még hülyébb, mint a létrája. Drugics ekkor egy házfalhoz támasztottaMelanie-t, és pofonütötte a barátját. Wagner úr beleesett egy másfél méteres tartályba, amelyben a legmodernebb hajópáncélok bevonására szolgáló búzakék zománcfestéket keverték aznap, Drugics rosszallóan mondta az elmerülő Wagner úrnak:
– Minek köllött a létrát belekeverni?…
Ezután vállára vette Melanie-t, és hallgatag lépteivel távozott. Egy arra járó matróz, talán részeg volt, vagy nem tudta, mit cselekszik: kimentette Wagner urat. Később sok kellemetlensége volt ezért.
A rikító szőrzetet le kellett volna borotválni, ez világos, de Wagner úr éppen olyan szívósan ragaszkodott a szakállához, mint a kék szín, és úgy érezte, nem élhetne tovább a terebélyes férfidísz nélkül.
Hangja sűrűn csapott át hirtelen jött vidámsággal a lelkes, kollektív emberszeretet rekedtes, szinte sivító tenorjába. És általában így kiáltott a szembejövő ismerőseire: „Na, mi újság? Mi újság? Hogy van maga? Hát újra szabadlábon? Ez kedves!” Sok kellemetlensége volt, ugyanis a világot egyetlen nagy baráti közösségnek vélte. Szerinte csupa vidám fickó szaladgál itt a földön, és valamennyivel szívélyes lábon áll, mivel szép napokat töltöttek hajdan egyik-másik fegyházban vagy csapszékben. És megrögzött optimizmusában sűrűn esett optikai csalódásba. „Na, mi újság, mi újság?!” – kiáltotta esetleg, és megállított egy fő-zeneigazgatót, és kedélyesen megfenyegette, ha ez tiltakozott: „Ne add a bankot, te csibész! Nekem hiába loptál egy zsakettet valahol!”
Sajnos a legsúlyosabb kellemetlenségek sem győzhették meg arról, hogy ez a világ nem a hozzá hasonló buzgó és derűs egyének közössége. Ismerősei, ha észreveszik (és ez is előfordul), így üdvözlik már messziről: „Na, mi újság, Wagner úr?!” Mire ő kissé felületes szórakozottsággal csak éppen jelzi a választ: „Adj Isten magának is! Hol voltam ennyi ideig, hogy nem látott?” Ugyanis állandóan olyan részeg volt, amilyen részeg emberek csak a legritkábban fordulnak elő ezen a világon, és így általában azt se tudta, honnan jött, hova megy, úgyhogy minden felvilágosításért hálás volt. Leghívebben az fejezte ki gyermeki kedélyét, hogy a parkokból, ahol csak a legrövidebb ideig is lakott, friss virágot lopott a gomblyuka számára, és a régit zsebre tette. Minden zsebe tele volt virággal. És lelki színvakságát revelláló mámorában, egy állandóan heveny alkoholmérgezés korlátlan emberszeretetétől túláradva harsogott mindenkire, messziről kalapját lengetve: „Na, mi újság!? Mi újság?”
Most azonban igyekezett.
– Mr. Pacific Trust – kezdte kissé ünnepélyesen a valószínűtlen egyén, akiről mégis hinni kellett, hogy nem puszta látomás, mert megevett egy fél szivart. – Én nyílt sisakkal állok itt.
Pedig mindössze egy keménykalappal állt ott, mely azért gömbölyű volt, mint egy sisak és nyílt, mert tenyérnyi lyuk tátongott a tetején.
– Kihez van szerencsém – kérdezte Mr. Theo, midőn a szakáll látványa képessé tette arra, hogy megszólaljon.
– Én vagyok „a” Wagner úr – szólt bizonyos fogalommá vált nevek viselőinek magabízó könnyedségével. Edison, Franklin Benjamin vagy esetleg Richard keresztnevű névrokona eme Wagnernek nem mutatkozhatott volna be a közismertség határozottabb tudatában.
– Nem tudom ugyan, hogy mit óhajt, és kihez van szerencsém – szólt örömmel Mr. Theo, mivel gyűjtötte az ilyeneket -, de szívesen látom. Kérem, tegye le a kalapját, a szakállát, és foglaljon helyet.
– Ön sohasem hallott a Wagner úrról?
– De igen. Nem hiszem azonban, hogy ön a sokat emlegetett Wagner lenne – felelte kissé habozva, mintha azért nem tartaná lehetetlennek, hogy a nagy zeneszerző ül itt kék szakállal.
– Téved – felelte öntelt mosollyal. – Én vagyok a sokszor emlegetett Wagner.
– Akkor különösképpen örülök – folytatta vigyorogva Theo -, bár azt hallottam erről a híres Wagnerről, hogy annak idején Velencében meghalt.
– No, nem éppen. Csak nagyon megvertek, és sokáig feküdtem utána.
– Mr. Theo – szólt közbe Fülig Jimmy -, ez az ember, akinek egész biztos a bolondházban festették be a szakállát, hogy ne tudjon elszökni, egy Wagner úr nevű, közpofonoknak örvendő szélhámos, akinek a hiányzó két zápfogát én vertem ki Aleppóban.
Wagner úr egy személyében felismert Nobel-díjas író helyeslő mosolyával bólogatott e szavakra.
– Tehát nincs köze a nagy zeneszerzőhöz?
– A nagy zeneszerzőhöz igen sok közöm van. Apám egy vándor operatársulat zenekaránál működött évekig.
– Mit játszott az öregúr?
– Lóversenyt. Amit a zenekarnál keresett, azt eljátszotta a lóversenyen. Különben a zenekar hanghordozását jelentette. Ő vitte a hangműszereket a színházhoz. Amikor odakerült, csak csellószólista volt. Később már két csellót bíztak rá. És rábízták a havasi kürtöt is esetenként. Különösen névrokonom, egy bizonyos Wagner nevű komponista operáinál használják, aki megírta Siegfried címen a nagy francia forradalmat, a havasi kürtökkel, mert ez az egész zendülés jóformán havasokon játszódott le. Hőse ez a Siegfried nevű, aki sérthetetlen, és a vezetékneve Gessler úr. Ennek az öreg artistának a fejéről saját fia lelőtt egy egész pakli kártyát… Mert az ügy összefüggött a kártyázással, sőt a dominóval és a rulettel is… Ezért nevezték el az egyes kártyalapokat, az opera és a lázadás alapján Tell Vilmosnak, zöld alsónak és a bátor kisfiúcskát ultimónak, ami egy makkhetes. Itt jön aztán a nő, Szibillnek hívják, de ha ezt kérdezik, hattyú lesz, és ebben az állapotban énekel. Sekszpir karnagy úr, akitől sok jópofa bemondást tudok, erről a nőről mondta, hogy „Mi újság. Asszony a neved.” – Nagyot csuklott, és részegségében közel volt az ájuláshoz. – Amint látja, uram, operákkal, világtörténelemmel és szerencsejátékokkal éppen eleget foglalkoztam. Igyunk valamit szerintem.
– A másik neve Richard? – kérdezte Theo.
– Az én másik nevem szintén egy opera hőse.
Fülig Jimmy élénken bólogatott.
– Úgy van! Régebben Tökalsónak nevezték. Én is értek a muzsikához, mert egy időben éjjel-nappal kártyáztam.
– Négyszemközt akarok önnel beszélni – szólt hirtelen komorsággal a kékszakállú.
Fülig Jimmy, a milliomos intésére távozott.
– Uram… nyílt sisakkal jöttem… – lihegte Wagner úr titokzatosan. – A havasi kürt, ami nem mindig kellett, csak általában Wagnerhez, külön harminc cent jövedelmet hozott. A havasi kürt következtében vettük fel a Wagner nevet, és zenészkörökben csak mint a Havasi Wagner családot emlegettek bennünket, ha rágalmaztak. Egy olasz operáról nevezett el atyám a mellékkeresete folytán.
– Lehetséges – kérdezte idegesen Mr. Theo -, hogy önt Carmennek hívják? Ez esetben utaink elváltak.
– Örülök, hogy nincs így. Ebben a műben iszákos szereplő játszotta a megtört szívű bohócot, és ez korsó söröket hozatott. Ez az az opera, amelyről engem elneveztek, és egy híres rablóról szól.
– Érdekes, hogy pont erre nem gondoltam.
– Teljes nevem Wagner Rinaldo-Rinaldini. Csinos olaszországi zsebtolvaj volt ez a hős, és később egy Szép Heléna nevű nővel valami kínos fináléba keveredik…
– Nagyon örülök – szólt Mr. Theo -, hogy mindezt elmondta nyílt sisakkal. De most közölje, hogy miért jött?
– Megmondom őszintén: kérek egy szivart… Köszönöm… Tehát hallja: Én voltam – kezdte lassan forgó nyelvvel – az az ember, aki üzletet közvetített a Magazin és a Wagner Corporation vállalat között. Ez az új tröszt én vagyok. Ugyanis a hajókat, matrózokat, vállalkozókat jól ismerem, tehát tisztában vagyok a bűnözéssel, és így üzleteket is vállalok. Állapodjunk meg: amelyikünk rátalál a tanárra, az megosztja a dicsőséget a másikkal.
– Nem kívánok az önök dicsőségében osztozni.
– Kérem… – szólt sértődötten Wagner úr, és gyönyörű szakálla szivárványszínekben borongott a sugárzó alkonyban. – Ez esetben távozást fogok megkísérelni.
A kísérlet azonban nem sikerült, mivel többször is visszahullott ültébe, míg végül Mr. Theo felsegítette.
– Köszönöm… De ha meggondolja: A Pacific Railway Gramofon Trust és a Wagner Corporation… esetleg fuzionálhatnak… Rajtam ne múljon… Ma érkezik a hajóm… Innen, Honoluluból indul az expedíció… Már jelezték… már érkezik a hajó, jöjjön ki, megmutatom… Hol a gyertyám!
– Minek tűzi ezt a gyertyát a kalapja mellé?
– Mert… gomblyukba vagy cipő mellé tűzve nem viselnek gyertyát… A gyertya a Corporatio! A csónaklámpákat itten lopkodják, és megbüntetnek, ha nincs világítva… hát most ez a patentem. Mielőtt elindul a csónakom, meggyújtom a gyertyát, és ha a partra érünk, elfújom a kalapomat…
Közben mégiscsak a fedélzetre értek, ahol Wagner úr örömmel üdvözölte Sir Arthur Maxbellt, és csodálkozott, hogy ezt kieresztették a börtönből. Hiába cáfolták feltevését, szóba sem állt ilyesmiről. Csak legyintett:
– Nekem akarják bemutatni ezt a fegyháztölteléket? Együtt vittek vele vasra verve, Colombótól Batáviáig, hadiflottán. Mi, öreg?…
És hunyorgatott.
– Kérem, gyújtsa meg a kalapját, és menjen a csónakjába – mondta Mr. Theo.
– Oda nézzen! Ott megy az én hajóm! Csak öt nappal előbb indult, mint a maguké, és mégis utolérték… Ez az én saját tulajdonom! – sikoltotta Wagner úr.
Az estében, jóval előttünk egy hitvány kis gőzös látszott a tatjával feléjük, amilyet a part menti forgalomból is rövidesen kivonnak előreláthatólag. Horpadt bordázata rázkódott, mintha a gép lenne nagyon ócska, vagy a hajótest igen rozoga. Ezzel akarnak expedícióra vállalkozni? Hiszen egy nagyobb hullám mindenestől a víz alá nyomja.
– Pompás hajó – harsogta Wagner úr. – Ki mondaná erről, hogy negyvenkét éve szeli az óceánt?
Ezt senki sem mondta volna erről a hajóról, amely futó megítélés szerint is évtizedekkel öregebbnek látszott.
– Micsoda marha lehet – szólt Fülig Jimmy -, aki arra vállalkozik, hogy expedíciózzon ezzel.
– Egész jó matróz az ipse – dünnyögte Wagner úr, és megfogózkodott egy pillanatra Watson aranygombos uniformisába, de a gyenge kabát nagy része a kezében maradt, lehasítva. Mr. Theo ismét megóvta a veréstől.
– A Wagner Corporation hajóját jó matróz vezeti… ügyes matróz… fürge fiú…
– Hogy hívják?
– Úgy hívják, hogy Piszkos Fred…
– A Pi… Piszkos… Fred? – szólt döbbenten Fülig Jimmy.
– De mennyire!… Ma érkezik San Franciscóból gyorshajón, hogy átvegye a parancsnoklást…
– Miféle gyorshajó érkezik ma San Franciscóból?
– A maguké… – szólt Wagner úr. – Halló… Nem is tudtam, hogy ikertestvéreid vannak!… Szervusz, öreg matróz! Látja, ezek itt teljesen egyformák mind az öten.
Hátranéztek.
…És ott állt mellettük a Kapitány! Piszkos Fred teljes életlomposságában, de Wagner úr, a szeme előtt képződő, kellemes, vöröses nedű fénytörése következtében öt példányban látta a Kapitányt. Mintha egy teljes rablóbanda jelent volna me
És ezzel viharsebesen indult a dráma!
Mr. Theo nem értette, hogy e vakmerő, bivalyerős és nyilván több róka furfangjával versenyképes Fülig Jimmy miért lép hátra döbbenten és zavart ijedtséggel a szemében, e közönyös arcú, szakadt sapkájú öreg tengerész elől? Bibircsókos, ráncos bőrét kicserzette a nap, és az is lehet, hogy vízhatlanná lett, a kérdés eldöntését kizárttá teszi a körülmény, hogy a Kapitány sohasem kísérletezett még arcát illetőleg vízzel.
Szakadt, fekete, magas nyakú, hosszú ujjú gyapjúinge, többszemélyes nadrágja kétségtelenül azonos évtizedes holmijával. De ha semmi sem árulta volna el azonosságát, a hüvelykujj-mozdulat, amellyel deres hajáról egy bökéssel hátratolta sapkaellenzőjét, és a rántás, amellyel, mint elegáns klubhotel tulajdonosa, úri kényelemben, hónaljig merült a nadrágjába, nyilvánvalóvá tette, hogy ez itt ama Piszkos Fred nevű, legfurcsább legendai alakja a világ kontinenseinek, aki Algírban, Celebesben vagy a Bermudákon, bármelyik csapszékben a törzsasztalához ül, aki tudja jelentéktelen hibáit is a világ minden hajójának, pertuban van a Sárga Tenger kalóztanyáinak kínai kiskirályaival és a Szigetvilág bennszülött varázslóival. Magányosan, mogorván örökké kóborol, és letűnt fiatalsága idejéből, úgy mondják, ásatag, úri szomorúságok rejtélyes, dermedt kövületei pihentek.
– Gyerünk… – mondta a sorhajóbicskásnak – rendes hajón szeretnék lenni. Ez itt csak tragacs!
– Látják, ez ért a hajóhoz! Ennek a mi hajónk rendes! A Wagner Corporation hajója! Az igen! Csak ragaszkodtak a hatóságok, hogy át kell keresztelni teljesen! És megígérted nekem, Fred, hogy jó hosszú nevet adsz! – Vigyorogva beszélt, gyorsan, és borízű hangja artikulálatlan vidám rikoltozásba csapott át. – Ez a Fred egy gentleman, ez mindent megígér! Azt akarom, hogy hosszú neve legyen… Olyan, mint ez a Stanley is Money!
– Hosszú neve lesz – szólt szinte engedelmesen a Kapitány.
– Gyere, my old Piszkos. Ezekkel nincs mit tárgyalni! – szólt Wagner úr komoran, de váratlanul felderül. – Halló! Nézd csak! A Besurranó Brugger! Mi újság, te csibész?
És boldogan integette maga felé Honolulu térképészeinek elnökét, Dr. Jones Antihoppe urat, aki motorcsónakkal kijött Sir Arthur Maxbellhez, és távolabb beszélgetett most a tanárral. Elhűlten hallgatta Wagner urat, aki boldog mosollyal dicsérte, hogy mennyit röhögtek Dr. Jones Antihoppe tiszteletbeli konzulon, amikor ezt az ogyesszai Spielmann-kávéházban megverték a biliárddákókkal, mert mindig belenézett a másik lapjába.
– Mert ennek nem elég, ha hátulról ismeri a kártyát! – és harsogva, vidáman fenyegette: – Te most nagyon elegáns vagy nekem! Ez mindig szeretett hencegni!
– Hát, azt hiszem, Wagner úr – mondta Theo. – A serleg betelt!
– Tessék?… Adhat egy pohárral… Te nem iszol, Fred?… Mit lökdös?! Itt mindenki lökdös!
Wagner úr elindult, és nem értette, miért nem tudja eltenni a zsebkendőjét, azonban később látta, hogy Watson kapitány letépett fél kabátjával van dolga voltaképpen.
– Valaki… gyújtsa meg… a kalapomat… – szólt körülnézve. – És ha meggondolja, én fuzionálok, ha a maga vállalata, ez a Pacific Standard Oil Broadcasting Ocean akarja.
– Megírom majd az édesapámnak, hogy terjessze a közgyűlés elé. Könnyen lehetséges. – mondta idegesen Theo, és kezet fogott Wagner úrral, aki erre a nyakába borult és elaludt.
Leöntötték egy vödör vízzel.
– Ez jó a virágnak itt a gomblyukban – szólt hálásan. – Mielőtt elmennék, szeretnék önnel egy pár szót beszélni négyszemközt… Hopplá!
Theo ismét felállította hónaaljánál fogva, mint valami babát.
– Hát jöjjön, de csak egy percre.
– Hát nézze… – szólt Wagner úr. Hogy távozását jelezze, elővette fehér cérnakesztyűjét, és felhúzogatta, mint jobb részvényesek. – Ajánlom magának, hogy egyesüljünk, és ne is terjessze a papa népgyűlés elé, mert énnekem a politika sem kenyerem, sem italom… – A bal kesztyűt ismét lehúzta, mert egy lyuk következtében beletántorodott és felszaladt rá könyökig. – Kár, hogy nincs snapsz a hajón.
És énekelni kezdett.
– Ha mondanivalója van, akkor beszéljen, de gyorsan!
– Gyorsan… – felelte gúnyos, fölényes akcentussal. – Maga könnyen beszél. Szóval, ha okos, akkor az egész Metro-Goldwyn Royal Dutch Hajózás társul velem… Maguk nem találhatják meg a tudóst, mert ide ész kell…
Erre már dühbe jött Theo.
– Hát nézze, kedves Wagner úr…
– Most ne hízelegjen… – legyintett könnyed harsogással. – Ide ész is kell, és maguk nem találják meg, mert maguk nem szélhámosok! Azonban nekem… ilyet még nem hallott a világ – és csak röhög. – Becsületszavamra, ez volt a legszenzációsabb ötletem… Nagy titok… Adja nekem a fülét… Na, ne féljen, maga gyerek, csak súgni akarok… – Megfogta Mr. Theo fülét, és kis híján leszakította, mivel dőltében megkapaszkodott a fülben. – Figyeljen ide. Én magammal viszem ezt a Gusztáv kutatót a gőzösön… Eldugva! Ládában! Na?!
– Mi??!
– Ezzel a kis hajóval előbb megtalálom, mint maga, meg az összes fegyházviselt kísérője, mert ide ész is kell. Ha akarja a fúziót, este várom az irodámban. Egy „Szépen fizetek!” nevű penicilus hajigáló vendéglő a hivatalom… Legyen okos, vagy ahogy Lohengrinben mondják: „Gondold meg, Bajazzo, és kacagj!”
Ezzel véget ért a konferencia, és a vendégek távoztak.
Wagner úr barátságosan mosolyogva köszöngetett, és búcsúzóul még egyszer kedélyesen megfenyegette Sir Arthur Maxbellt.
– Ez egy nagy csibész – dicsérte a körülállóknak. – Dakarban kirámolta a sógora üzletét, és felgyújtotta. Szervusz, te vén betörő… Na, mit lökdös… Itt mindenki lökdös…
Lementek a csónakba. Wagner úr meggyújtotta a gyertyát kalapja mellett, és egy áriát énekelt arról, hogy az asszony ingatag. Abban a hitben, hogy a Rigolettót adja elő, a Yankee Doodle-t dalolta. Mellesleg kétszer lépett a csónak pereme mellett a tengerbe, és csak a bent ülők ügyessége mentette meg az életét.
Fülig Jimmy búsan mondta a dermedten álló Mr. Theónak:
– Vörös úr, itten most nagy tusa lesz. Mert ez a Piszok Alfréd megint kavarja, látom, hogy kavarja, pedig nem is tudom, mit.
– Ember! Nem szégyelli magát, megijedni egyetlen öreg embertől.
– Nem! Én bevallom: félek tőle. Mert ez nem ember. Öt éve sincs, hogy Alexandriában felpofoztam egy kisebb beduin törzset, de ettől félek. Mert ez maga az ördög.
…A csónak a parthoz ért, és Wagner úr áriája tisztán hallatszott, és gyertyafényes kalapjának szabadalmazott lidércvilága is idáig ködlött imbolyogva, sárgásan, amint tántorogva énekelte, hogy az asszony ingatag.
A félszemű és féleszű Sigorszki gúnyosan dünnyögte a korlátnál, ahol könyökölt:
– Bagoly mondja az asszonyról, hogy ingatag.
—
– Mi a csodát néznek itt az emberek?
– Az én hajómat! – És a mellére csapott, de úgy, hogy felbukott, mintha kemény küzdelem után végre kiütötte volna önmagát. – Tönkretettek! Piszkos Fred, ez a részeges megölt!
E pillanatban Mr. Theo is felfedezte a látványosságot! Egy átsiető rendőrtiszt léptei mentén megnyíló embermezsgyén keresztül eléje tűnt a csoda…
És most ő is kis híján hanyatt esett.
Mert ilyen a Földön még egyszerűen nem volt!
Az ócska gőzös frissen kátrányozott oldalán, a Stanley Up To Date példájára, de a hajótest nagyságában és szélességében fehérrel mázolt betűk ezt a „hosszú” nevet ordították a part felé:
„NA MI ÚJSÁG, WAGNER ÚR?”
Ez most egy hajó neve!
—
– Bravó, sztrovacsek! – kiáltotta Wagner úr, ki valamilyen rejtélyes okból kifolyóan ajtóval együtt az őrtoronyba került. – Úgy van, erre figyelmeztetni kellett volna minket, hogy én majd elmondom… Igenis, a nőnevű hajón az állt kiírva, hogy „Mi van veled, te Wagner?”…
– Na most hallottátok! Ez a bolond a róla elnevezett hajó nevét is elfelejti. A Radzeer hamis bordájára írtuk rá névnek nagy betűkkel, hogy „Mi újság, Wagner úr?” – kiáltotta a Rézgróf.- Ebből az emberből már évek óta a pálinka beszél, és maga sem tudja, hogy mit mond…
– Itt nem rólam van szó! A fő, hogy ők értik! – kiáltotta Wagner úr az őrtoronyból, és nyomban dalolni kezdett egy áriát a Tök Ász című operából.”
Hát Ő Wágner úr!
Remélem a róla elnevezett hajó is annyi boldog percet okoz majd, mint a névadója.
Mindenesetre sok munka lesz még vele.
Igaz is, már el is kezdtem, de ezt majd holnap elmesélem……
