Adjon Isten szép estét – lépett be az öreg a présház ajtaján, egyenest a konyhába.
Kucsmáját illőn levéve s két keze közt szorongatva állt meg, az ajtón immár belül. Mindig vidám szemében, most a súlyos magány tompasága ült, miközben tétován másik lábra váltott, mint aki szégyelli a hívás nélküli szomszédolást.
– Jöjjön beljebb Jani bátyám – invitálom jó szívvel – s ha meg nem sértem, igyon meg velem egy pohár jó bort.
– A bíz jól esne, de még jobb lenne egy pohárka pálinka, ebben a hidegben.
Előre tudtam a választ, ez a kis játék benne van mindennapjainkban. Balaton felvidéki ember létére, nem igazán tudta megérteni ragaszkodásomat a vörösborhoz, de édesapám szilvapálinkáját nagyon szerette.
– Gondoltam, megnézem megvannak-e egészségben, ebben a nagy havazásban – s letelepedett a szokott székére az asztal mellett. Ködmönjét a szék hátára kanyarította, viseltes mellénye, fehér inge egy régi világot idézett, a régi asztal mellett. Ősz borostás arca felengedni látszott, mintha súlyos terhét kabátjával együtt lerakta volna, s jóleső érzéssel nyúlt a pálinka felé. Szeretett nálunk.
– Isten áldja magukat boldogságban, egészségben – mondta, s egy húzásra lehajtotta italát.
Mosolyra nyúlt a szám, mert eszembe jutott első találkozásunk, mikor a kétcentes poharat úri szeszélynek titulálva, visszamentem a pincébe „rendes pohárér”.
– Hasonló jókat magának is – és az öregre emelve poharamat, én is egy hajtásra ittam meg a magam pálinkáját, ahogyan az illik is, ha valaki jó egészségére iszunk.
– Kilapátoltam az útig – kezdte meg a beszélgetést döcögő hangján, miközben újratöltöttem a poharakat.
Nyolcvannégy évesen ez nem kis teljesítmény, hiszen az út jó háromszáz méterre volt tanyánktól.
– S ha már kezemben volt a lapát, eljöttem maguk felé is, mer’ nehogy az asszonyka kitörje a lábát. Na, hát csak azér kértem inkább a pálinkát, mert elfagyott a kezem – mutatta inas karját.
– Na, hát az embernek két keze van – mondtam – hát igyuk meg a másikat is.
– Ammár igaz – s felhajtotta a második pohár pálinkát is. Kísérőnek nem kínáltam semmivel, mivel az én vörös boromat nem tudta megszokni, vizet meg ugye nem fogyaszt, mert ahogyan azt már kifejtette Ő „kegyszert nem iszik”.
– Na, ennyi elég is, mer’ jóból is megárt a sok. Tudja az édesapja, az már igaz, becsülete van ezzel a pálinkával – majd kis gondolkodás után hozzátette – Bár ebben a bolond világban a becsület sem a régi, de azér’ maga tudja, miről beszélek.
– Tudom Jani bátyám.
– Mer’ lássa, reggel hallgattam a rádiót, s mondták benne, hogy valami tisztviselő úr Pesten, megvédte a szegény nyugdíjasokat. Mer’ aszonta, olcsóbb lett a fűtés. Hát én nem tapasztalom. Nekem reggel ugyanazt a fát kellett felvágnom, és ugyanazt a meleget adta, mint tegnap. Azt is mondta, hogy a nyugdíj is jó maradt, vagy mi a fenét mondott, de lássa én ezt sem értem, mer’ ugyanannyi pénzé, kevesebb kenyeret kapni. Nem mond igazat az istenadta, nincs becsülete, de akkor meg minek beszél a rádióba. Bolond ez a mai világ – s nagyot sóhajtott.
Ez a sóhaj azonban túl mélyről jött. A sóhaj túlnyúlt a rádióadáson, az értéktelen forinton, mindenen, tán csak a becsületen nem. És a sóhajjal felszakadt a magányos öregkor minden keserűsége is.
Elcsendesedve, merengve nézett ki az ablakszemen, a Balaton jege felé, bár csak a kavargó hóförgeteget láthatta. Én mozdulni sem mertem. Szeme elvesztette fókuszát, s már csak maga elé nézett, még jó ideig. Az idő megállt számára, a miniszter beszéde is elvesztette jelentőségét. Szeme megtelt könnyel, s arcára kiült az öregség minden nyomora. Tekintete rég elmúlt időket látott, mikor ő ült csöpp konyhájában az asztal mellett, mikor az ő asszonya zörgött a poharakkal, mikor még jó volt minden.
– Aztán lássa vége lett – mondta inkább csak magának, lassan felállt, s csendben betette maga mögött az ajtót.
