Kelet felől jő, s űzi maga előtt a napot,
e napnak vége, immáron halott,
Lágyan, de ellenállást nem tűrve
kényszerít ránk félelmes sötétséget.
Súlyos magányomban egyedül fekszem az ágyon
s az ablakon keresztül riadtan látom,
a Nap utolsót lobban véres keretében,
s helyét átveszi, tán örökre, az éjszaka.
Mert a sötétben benne van az öröklét,
lopva körbefonja az élet szívét,
s elrejtve azt minden fájdalom elől
készít köré rácsokat, puha selyemből.
Kint, immár színeiket veszítve állnak a fák.
Riadt szemükben félelemmel csitulnak a madarak,
s fészkükön párjukkal összebújva
imádott Napjuk után nézve, utolsót sikítanak.
de Ő mindezzel nem törődve, vastag dunyhát szőve,
mindent, nyugtalan álomba ringat.
Óvatosan, besurran a szobámba is.
Felkúszik az ágy lábán,
és én kezemet kinyújtva ujjaimat kitárva nézem
hogyan veszít el az alkony minden formát,
amit eddig a világnak hittem,
de rájöttem tévedtem.
A szemnek látható világ csupán csak álca
s az éjszaka kér fel az igazi táncra,
mikor nem látni a lépéseket
csak a szív küldi a vészjeleket.
De Ő ismét megkegyelmez,
óvatosan rám borul, szempillám lenyomja,
sebzett lelkemet féltőn betakargatja,
s mindent elborít, a jótékony sötétség.
