Tavasz van.
Végre ismét arany sugárral tűz a nap, csattognak a madarak, kertem végében lassan életre kel az öreg Duna is. A hattyúk már elkezdték násztáncukat, hosszú nyakukkal táncolva, szárnyaikból kosárformát alkotva udvarolnak egymásnak.
Szerelmesek.
– A tavasz az újjászületés – mondja apám. Ezért szeretem, ez a legszebb évszak.
Már pálinkázunk egy ideje hármasban, ahogy illik is, ha rég nem látott szeretett vendég jön. Pláne, ha erdélyi a vendég.
Szóval pálinkázunk. Apám, Csaba és én. Csaba Kolozsvárról jött, a családhoz tartozik. Jó ember, ki ismeri mind nagyon szereti. Egy másik világot képvisel, egy rég letűnt kort, egyszerű, nyugodt a világra érdeklődően tekintő, gondolkodó férfi. Az Unitárius egyház szolgálatában, alaptermészete a szeretet és a béke. Ízes, régies beszédje nyugtató pillanat az itteni rohanó világban.
– Nem is tudom, én nem tudnék kedvenc évszakot választani – felelem. Minden évszaknak megvannak a maga szépségei – pufogtatom a közhelyet.
– Nem. Az Őszt például kifejezetten utálom.
Nem szokott az én édesapám így beszélni, nem is igazán hallottam még tőle olyat, hogy utálna valamit. Mindenben meg tudja látni a szépséget és ezt világ életemben imádtam benne. Talán én is tőle örököltem az optimalizmusomat, az életszeretetemet.
– Az Ősz az elmúlás, az Ősz a halál.
Tehát innen fúj a szél. Mostanában, a hetvenedik életévét betöltve egyre többet foglalkozik a halállal és úgy látszik a pálinka ismét kihozta belőle a keserűséget.
– Nem úgy van az Apám. Ha nem lenne Ősz és nem lenne elmúlás, akkor nem lenne újjászületés sem. Ezért nem is elmúlásként kell tekinteni rá, hanem az új élet reményére. A halál az más lapra tartozik. Az emberi dolog.
– Az ősz azt jelenti, hogy a természet megöregszik és aztán elhal. Nincs az öregségben semmi szép. Az öregség fáj. Mi a szép abban, hogy szép lassan minden elfonnyad, hogy szép lassan én is elfogyok?
– Ne haragudj, hogy ezt mondom, de rosszul gondolkozol.
Furcsa érzés, hogy ilyet mondok apámnak, de ez a keserűség szívbe nyilalló, ezért folytatom.
– A te öregkorod, az élet része. Az életé, amit úgy szeretünk. Ha az életet szeretjük, akkor nem lehet azt mondani, hogy ez a része szép, ez meg nem szép. Az egészet tekintsd. Becsülettel végig küzdötted az életed. Felneveltél két gyereket, van három unokád és sokszor erődön felül még most is mindent megteszel, hogy a családodnak mindent megadj, amit csak lehet. Becsületben megőszültél és ez jó. Most, hogy már nem vagy egy ifjú harcos, fogadd el a helyed és élvezd a nyugodt öregkort. Élvezd az unokák zsivalyát, élvezd hogy az első tavaszi lágy napsugár simogatja arcodat, élvezd azt, hogy itt ülünk együtt és isszuk a pálinkát.
– De lassan lejár az időm és akkor vége.
– Igen. Ez az élet rendje. A fiú eltemeti az apját, aztán őt is eltemeti a fia. De tudod apám, én pont így szeretnék megöregedni ahogy te. Kérem a Jó Istent, hogy engedje ezt meg nekem. Mert ha azt elértem amit te, akkor ha eljön az én időm, nyugodtan és boldogan hajtom örök álomra a fejem, tudva, hogy amit megcselekedtem az jól van úgy. Aztán meg hiszem, ha meghaltam, akkor elvégeztem a dolgomat a világban, amire rendeltettem. Erről kár is többet beszélni, mert változtatni úgysem tudunk rajta.
Csaba, aki eddig csendben, lehorgasztott fejjel hallgatta beszélgetésünket, rám emelte tekintetét, majd apámra nézett és alig halhatóan mondta.
– Igaza van a fiúnak.
Majd mintegy szentesítve az élet rendjét, egy hajtásra kiitta a pálinkáját.
