Az idei év komoly tapasztalatokkal, és éppen ezért súlyos és nagy részben megválaszolatlan kérdésekkel teli időszak volt az életemben.
Sok mindent csináltam de sok tervemet nem sikerült megvalósítani, részben a saját korlátaim miatt, részben a közvetlen környezetem, és a világ jelenlegi állása szerint kialakult helyzet miatt.
A legfontosabb megfigyeléseim közé tartozik az, hogy az emberek elvesztették a lendületüket. Vagy inkább mondjuk azt, hogy félnek. Egyszerű kérdésekben sem tudnak határozott igennel, vagy nemmel válaszolni, még akkor sem, ha tudják, hogy ez az Ő érdekeiket is képviseli. Viszont a megmagyarázásban, az időhúzásban verhetetlenek.
Miért?
Szerintem azért, mert a világ megváltozott, és Ők nem igazodnak ki benne. Ha nem ismered a környezetet amiben élsz, akkor az félelmet vált ki, és te elvesztél a rettegésben. Az én ismerőseim nagy része is ilyen. El van foglalva azzal, hogy kettős fedezéket épít maga köré, csak közben nem veszi észre, hogy ezen aztán ő sem képes átmászni, bezárta magát.(És ez sajnos igaz a magánéletben az érzelmeink területén is.) A mi generációnk az a nemzedék, aki a bizonytalanságba született. A rendszerváltás óta csak az ismertetlenben, a bizonytalanban volt/van részünk, és az ezzel való együttélés és az ebben rejlő lehetőségek felismerése, vagy legalább a túlélés, az emberek és a barátaim nagy részének képességét messze meghaladja.
Nagy, mondhatni számomra „világmegváltó” ötleteimet nagy részben nem sikerült megvalósítanom az idén, és az okokat keresve arra jöttem rá, hogy bizony nekem kell változtatnom. Hiába tudom azt, hogy miért nem tudok ezzel, vagy azzal együttműködni, a végső konklúzióm az, hogy nem is fogok. Teljesen mindegy, hogy mit mondok, vagy mit csinálok, velük sajnos soha nem fogok előbbre jutni. Bennük az ismeretlentől, az újtól való félelem erősebb a haladás lehetőségénél, sőt lassan a túlélési ösztönnél is. Borzasztó érzés rájönni, hogy a barátaim, az ismerőseim megálltak egy számukra is kényelmetlen dagonyában, és bár tudják, hogy a sárban állnak, mégsem veszik ki onnan a lábukat, mert a sár az legalább jó langyos. Közben észreveszik azt is, hogy egyre mélyebben süllyednek a latyakba, de akkor sem mozdulnak.
Én úgy látom, most már nyakig ér a sár, ami időközben valahogy átváltozott sz@rrá, és ráadásul már jönnek a hullámok is, mert elkezdett fújni a szél.
Hiába szeretem a barátaimat, negyven éves fejjel rá kellett jönnöm, hogy szét kell választanom a barátságot az üzleti élettől, a megélhetéstől. Rossz szokásommá vált, hogy beállok közéjük pl: politizálni, és megmagyarázni azt, hogy miért rossz, és miért nem is lesz jobb.
Cégvezetőként és pénzügyi tanácsadóként is tisztán csak a számunkra (az én és az ügyfeleim számára) értékes és hasznos információkkal foglalkozok, ebből építkezek, és ez mára a természetemmé/életformámmá vált. Ezt azonban nem tudom átvinni a számomra fontos emberek mindennapi életébe.
És most jön a felismerés:
NEM IS KELL!
Rengeteg energiát fektettem abba, hogy megpróbáljam elfogadtatni a számomra fontos értékeket olyanokkal, akiknek ez nem fontos, sőt lehet, hogy még csak nem is ismeri, tehát nem is értheti.
A tanítás, és az egymástól való tanulás nagyon fontos dolog, de csak annak, aki erre hajlandó és tesz is érte. Hiába akarok én egy barát, vagy akár egy alkalmazott fejébe beleverni valamit, amit Ő egyszerűen nem akar befogadni. És nem azért mert nem képes rá (a barátaim, és az alkalmazottaim is nagyon értelmes emberek), hanem azért mert ezek számára, nem értékes információk.
A rosszabb eset az, amikor tudja, hogy értékes, de nem akarja befogadni. Sajnos ilyen is van.
Arra jöttem rá, hogy két dolgot kell megtennem.
1., Sok igazán okos, és nagyon szorgalmas emberrel hozott össze a jószerencse. Eddig is tudtam róluk, és ösztönösen ragaszkodtam is hozzájuk, de itt volt az idő ezt tudatossá tenni. Itt is elkövettem azt a hibát, hogy a magánéletet és az érzelmeket megpróbáltam belevonni ezekbe a kapcsolatokba, amit ők nálam okosabbak és tapasztaltabbak révén esetenként jobban tudtak kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy ebből nem születhet egy jó barátság, mint ahogy már született is, csak azt, hogy ők nem keverik az üzletet, a barátsággal. Ezeket nekem is meg kell tanulnom szétválasztani.
2., Az alkalmazottaknál, partnereknél egyszerű a helyzet. Aki nem képes fejlődni, aki nem tudja magáévá tenni a cég alapelveit, azt vagy meg kell rá tanítani, vagy el kell engedni a kezét. Pont. Olyan partnereket kell választani, akivel kölcsönösen toljuk előre egymás szekerét, és az energiámat ide kell összpontosítani.
A barátok más tészta. Őket úgy szeretem, ahogy vannak. Nem kell rájuk aggatni semmi címkét, nem kell az életüket a személyiségüket elemezni, nem kell náluk megváltani a világot, ha nem akarják. Ők olyanok amilyenek, és pont ezt szeretem bennük. Hiszen a barátaim.
AZ ÉN ENERGIÁM IS VÉGES, MEG KELLETT TANULNOM NEM ELFECSÉRELNI!
Ez az idei év egyik legfontosabb tapasztalata.
