Legutóbbi bejegyzésem óta, nem is tudom mennyi idő telt el.
Azóta Wágner Úr az udvaron állt, felbakolva, letakarva és várta az újjászületést.
Nem jött el.
Nem akarom magamat mentegetni, hosszan sorolva az érveket, hogy miért nem, de a lényeg az, hogy nem jött el.
Így aztán Keresztapám kérdésére, hogy eladnám-e a hajót, rövid hezitálás után igent mondtam. Keresztapám amolyan vizenjáró, régimódi, jó ember – aki még révész is volt – így tudtam, hogy jó kezekbe kerül a hajó. Ráadásul a családban is marad, hát belementem.
Neki is régi álma volt legalább egy valamirevaló csónak, de mivel ő sem született grófnak, a nyugdíjig várnia kellett álma beteljesüléséig.
A szűk családi tanács – melynek további állandó tagja Irén, a keresztanyám – beleegyezése alapján, fiával, (aki nem mellesleg az unokatestvérem) Gergellyel belevágtak a hajóépítésbe.
Mivel ők inkább motoros túrahajóba gondolkoztak, így swert ki, teljes kabinterület ággyá alakítva felnyitható panelekkel a cuccoknak, motortartó, vezetékelés, szerelvényezés és kész is!
Persze ez így leírva egyszerűnek tűnik, de nem az volt. Az építés nálam történt a kertben, így nyomon követhettem mennyi munka volt vele.
JELENTEM, HA NÁLAM MARAD, TÁN SOSEM KÉSZÜL EL!
De most kész van.
A neve,szintén rejtői hatás alapján, tadaaaaam:
HONOLULU STAR
….és végre a sok nélkülözés után, az újjászületett hajó boldogan szeli a habokat….
Én pedig vettem egy kis kajüt nélküli, úgynevezett daycruiser vitorlást, melyet azonnal vízre lehetett tenni. Mert „navigare necesse est”.
Igaz, lassan Pókmalacot (mert lányom közreműködésével ez lett a neve) is fel kell újítani.
Nem vagyok normális.
