Ó anyám! Már megint ez a film vége. Nyálcsorgató hollywoodi gagyi: naplemente, széles autópálya, amin elhajtasz a végtelenbe, mert a te lelked nyughatatlan és az élet nagy igazságaival szembesülve utadat járod….
Hányinger egy befejezés. Gagyi.
Öt perc csendes merengés után, valahogy mégsem az.
Az ember lelkét megérintheti a szépség, a kimondatlan mély gondolatok, a vágy valami megfoghatatlan boldogság iránt. Talán éppen azért mert megfoghatatlan. Pedig egyáltalán nem az. Tudjuk, mit akarunk. Mindenki tudja. Legfeljebb nem ismeri be.
De miért nem? Mert gagyi?
Gagyi az, hogy ember vagy? Gagyi az, hogy kimondhatatlanul szeretnél elérni valamit?
Vagy inkább valakit?
Ott volt veled, emlékszel? Ja, hogy elszúrtad. És innentől kezdve már kínos lenne beismerni, hogy mekkora barom is vagy. Hogy nem csak Ő hibázott. Nem csak Ő tépte szét az álmaidat, hanem te is az övét. Elmúlt. Vége. Feladod.
De miért?! Legalább magadban ne. És ha már Ő továbblépett, akkor hajts bele a naplementébe azon a kibaszott, széles autópályán, a szívszorítóan fájó, negédes emlékeiddel együtt.
Ami olyan, mint egy hollywoodi gagyi.
Mindenki másnak….
