Utolsó narancs lobbanással hal a nap születő éjbe »View More
A szerelem tengerén egy tutajban ülve vad vágyak viharán a víz alá merülve Lég után kapkodó, ziháló tüdővel újra elmerülve a kín gyönyörében jégszilánk tépett lélek ölelésben nyugalomra lelsz… … egy másik emlékében… »View More
Az arcod lassan szilánkokra omlik, széttört fényfolt egy pohár víz színén, mint hibás tetoválás, elmosódik az érintésed. Tavaly volt? idén? A kis ugrás a lázgörbén mikor volt? Hol vesztettem el azt a régi sorsot, hogy a megtörtént történet gyötörjön, ne a kitalált, aztán tollba mondott? A fikció egyszerre kórház, börtön, egyszerre véd, egyszerre fogva tart. Beteg vagyok, vagy büntetésem töltöm? A kint s a bent egyszerre fojtogat. Már a vonásaidat köhögöm föl, míg kúszik bennem, kúszik a higany, a meg nem élt, csak vágyott örömöktől lázasodom én is, mint annyian. Torkomon... »View More
Mert mind elkurvulunk egy szép napon. Helyzetbe hozni van, akit nehéz, de kialakul majd az olyan helyzet, s előbb-utóbb úgyis lesz annyi pénz, amiért végül szétrakjuk a lábunk, s ha van kereslet, áruba bocsátjuk: hitét az egyik, tudását a másik, és élvezkednek rajtunk megunásig. Ó, nem, először nem fáj egy kicsit sem. Aztán nagyon. De végül megszokod. Próbáld azt mímelni, hogy élvezed, s nem a leendő hasznot számolod. Legyél hétpróbás, ki tudja a módját: forró lehellet, ha a szív hideg, pergetik már azt az időt az órák, mikor ingyen sem kellesz senkinek. Egy-két barát az utcán félrefordul, apa és anya, mint mindig, megért. Hajnalban, ha az álmok vére csordul, csak Isten kérdi néha meg,... »View More
Kelet felől jő, s űzi maga előtt a napot, e napnak vége, immáron halott, Lágyan, de ellenállást nem tűrve kényszerít ránk félelmes sötétséget. Súlyos magányomban egyedül fekszem az ágyon s az ablakon keresztül riadtan látom, a Nap utolsót lobban véres keretében, s helyét átveszi, tán örökre, az éjszaka. Mert a sötétben benne van az öröklét, lopva körbefonja az élet szívét, s elrejtve azt minden fájdalom elől készít köré rácsokat, puha selyemből. Kint, immár színeiket veszítve állnak a fák. Riadt szemükben félelemmel csitulnak a madarak, s fészkükön párjukkal összebújva imádott Napjuk után nézve, utolsót sikítanak. de Ő mindezzel nem törődve, vastag dunyhát szőve, mindent,... »View More
Wass A.: Csillagvirágok Mikor a tavasz osztja csókjait, S a zöld erdőkön napsugár ragyog, Felébrednek a nedves pázsiton Piciny, fehér kis földi csillagok… A harmatcseppes rétek bársonyára Fehéren hull ezer csillagvirág, Felette lágyan elsusog a szellő, S az erdő szélén intenek a fák… Volt egyszer egy csillag… fényes… ragyogó Ezüst sugártól tündökölt az ég, Reggel is sokáig oltogatta Erős fényét a kékes messzeség… Egyszer meglátott messze valahol Egy sápadt fényű testvér csillagot… De elvesztette… s keserves bánatában A horizonton végig vágtatott… Aztán széthullott… ezer kis vadvirágra, S a földre hullva többé nem ragyog… A tölgyfaerdők... »View More
Minden szívnek van egy csodakertje, a kert közepében van egy palota, s minden palotában egy fekete szoba. A fekete szobában Csontvázember ül. Sötéten. Egyedül. Néha a palota zsivajába, s a tavaszodba belehegedül. Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze. Halkan peregnek, mint a levelek. (Szívedbe mintha ezer kés hasítna: zokog, zokog a csontvázembered.) Idegen szemektől kacagással véded, jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs! Mások palotáit irigykedve nézed: neki nincs! neki nincs! Pedig: minden szívnek van egy csodakertje, s minden csodakertben van egy palota. S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol: minden palotában egy fekete szoba /Wass A. – A szívpalota titka/ »View More
Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú Előttünk már hamvassá vált az út És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása. Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le S lombjából felém az ő lelke reszket? Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek, – Egyszerre... »View More
ÉBREDÉS Különbéke (1935) Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal a réten át; azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért, elmosolyodott, körülnézett s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba, aztán könnyű ingét ágyamra dobva bebújt hozzám a takaró alá. Azt hitte, hogy még alszom s megölelt s én mozdulni sem mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és mozdulatlanul és remegve tűrtem, hogy karjaimba fészkelje magát, s mintha egyetlen érzék erejébe gyült volna testem-lelkem minden éhe és szomja és a beteljesedés minden igérete, csak a tapintás néma ajkával s vak... »View More
Kiss Judit Ágnes Ráolvasás a lélek vékony pókfonál a testet lassan átszövi az őrizetlen sarkokat aztán az ajtót-ablakot míg lassan minden szürke lesz tapadós fényes és puha míg nem lesz olyan mozdulat,mitől a háló nem remeg akármit kérdez már a test úgyis a lélek válaszol öröklét csöndes zsarnoka a test körötte csak fogoly. »View More
