Jaj Anyám, mibe vágtam már megint bele…
A büdös életben nem lesz ez a terület kőmentes. Mit kőmentes? A nagyobb sziklákat kihordani sincs esélyünk.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejembe, miután irtó sok munka után sem néz ki túl jól a terület. A kő mintha egyre több lenne, a terület egyre nagyobb, a lekutyagolt kilométerek kővel a karjaimban egyre csak szaporodnak. De változás nem sok. Ez így nem fog menni, valamit ki kell találni.
A telek alakja elég szabálytalan és a hatalmas gép mely a szántást végezte, sok helyre be sem tudott menni, nemhogy meg tudna ott fordulni. A Gépes Józsival ezért abban maradtunk, hogy a telepítés előtt úgyis boronálni kell, de előtte felküld egy markolót, amely felássa a nagy gép által elérhetetlen területeket. Ezt a tervet szeretném kihasználni arra, hogy legalább a nagyja követ kihordjuk.
A következőt találtam ki: Az eső a földet szinte teljesen lemosta a kövekről, így alakult ki a jelenlegi kőbánya feeling. Namost, ha a szikla felül és a föld alul, akkor egy homlokrakodó elvileg le tudja hántani a sziklák nagy részét, nem?
De.
Legalábbis elméletileg. Gyors telefon – ilyen gépet küldj. Ok.
Na, megjött a gép, a gépes kiszáll, én mondom a remek tervet. Híjj, vakarózik ám rendesen a koma, de hát ha főnök azt mondta, akkor meg kell csinálni. Hát csak nekiesik… A tolólappal felszedi a köveket, kiviszi a terület szélire, majd visszajön és a markolóval kiforgatja a földből a nagyobb sziklákat, amiről az előbb a markoló lepattant. Megfordul, valahogy belekanalazza a tolólapba a sziklát, majd azt is kiviszi. Na, haladunk.
Egész napos munka után a nagyobb köveket kihordtuk a birtokról, így talán már lehet valamit kezdeni a földdel. Ugyanis ha bent hagyjuk a nagy köveket, akkor a következő „finomabb” gépek alkatrészei, törnének, mint a ropi.
Nem mondom, hogy szép lett, de azért a kőmennyiség érzékelhetően csökkent.
Kifizetem a gépest, (a letört hatalmas markolófogakért nem kért külön pénzt) és felhívom Józsit.
Jöhet a borona!
Azért azt még hozzáteszem, hogy valami erősebb boronát küldj, mert rengeteg még a kő, igaz inkább csak öklömnyi méretűek. Á, azzal elbánik – jött a válasz.
Akkor jó, gondolom és arról bölcsen hallgatok, hogy az öklömnyi kövek inkább két-három öklömnyiek.
De a lényeg, hogy holnap boronálunk.
Reggel korán kelek, hogy a gép előtt a nagyobb köveket még kihordjam. Reménytelen munka, de azért mire a gép megérkezik, jó sok követ kitalicskázok. Azt azért el kell mondjam, hogy a felszaggatott, mély, süppedős talajban a sziklák közt, nem könnyű a talicskázás. Néha nem is tudom, hogy sírjak e vagy röhögjek a saját kínomon, de mivel egy férfi nem bőg, így végül is inkább jól kikáromkodom magam. Pedig nem szoktam.
A trakesz bedübörög, megint egy újabb arc, bemutatkozunk és lássuk a medvét.
Megemlítem, hogy az összes gépes fiatal, energikus ember, (szerintem direkt) így semmitől nem ijednek meg. Ez is leszáll, körülnéz és egy meg lehet csinálni mondattal, már dolgozik is. Nem olcsóak, de nem húzzák az időt (még kávét sem kér) és tényleg mindent megcsinálnak. Nagy szerencsém van ezzel a brigáddal. A tereprendezés nagyját a homlokrakodó már megcsinálta, így ez a gép jól halad. Két és fél óra alatt a terület gyönyörű lankás arcot vesz fel, a lehetőségekhez mérten szépen elegyengetett felülettel. Néhány törött fog itt is, de hát ezt már ki számolja.
Nem mondom, elég köves, de elfogadható.
