Sötét este, éjfél előtt
tántorog a pince mögött
a lopóba kapaszkodva
csetlik, botlik, rogyadozva
egy magányos öregember
Rikoltozó nóta foszlány
hej, be csúnya, látvány
gajdorászva beszél, de kihez
egyedül áll a székihez
és támlájára dőlve megpihen
Szegény ember roncsa
ki porhüvelybe ontva
bánatát motyogja
vagy inkább csak mutogatja
mert beszédre már nem futja
Értelme nincs, de fújja
ég felé lendül ujja
s viccesen fenyegetvén
az Úr felé billegetvén
csak azért is mondja
Hej te Isten, mit vétettem
egyedül hagytál életben
édes párom, drága arám
nélküled nem vár reám
itt csak a magány
Pici lányom, kis csillagom
remélem hallod még a hangom
szívem szakad, ha rád gondolok
szégyen kik vagyunk, bolondok
gyere vissza hozzám
Hiányoztok mind, ti kik elmentetek
kik egyszer velem itt részegedtetek
tanúi voltatok életemnek
jónak, rossznak, s a végemnek.
Hiányoztok, elment barátok.
Mennék én is, de nem lehet
reám mérte az életet
bűneimért az ég
megbocsájthatna rég
miként én tettem
Imára fonja kezeit
égre emeli könnyes szemeit
lopóból a bor, földre borul
mint vörös vére előtolul
s beissza mohón a por
Égből sugár reá talál
csendben omlik a tölgy alá
üres teste mozdulatlan fekszik
s lelke szabadon cselekszik
repül, száll a magasba
… látja őket, mind kit hívott,
s többé nem magányos már….
14:49 on június 9th, 2020
Emberi sorsok. Ami kívül, az belül. Nagyon tanulságos és fájdalmas volt elolvasni. Béke!