Pincém ajtajában tétován állok
lábam a lépcső fokán, de meghátrálok
mint lélek, az alvilág kapujában.
Nehéz dohos lég kúszik felém időtlent lehelve
de mintha azt súgná, már vártalak, lépj be
s szája nyílik néma köszöntőre
hozott isten gazda egy újabb búfelejtőre
Immár bátran lépek tovább
gyertyát gyújtok, fejem meghajtom
a föld alá igyekezvén így illik, gondolom
s jóleső érzéssel adom át magam az csendnek
De lent a pincében nyoma sincsen ennek
hordóim bendőjében kacajok csilingelnek
emléket állítván a tavalyi nyárnak
lassan, nagyokat szusszanva, morogva forr az új bor.
Pince falán öreg deszkapolc, rajta kis üvegpohár
mellette a szegen lopó, tudom titkon arra vár
mikor simítja végig üveg testét a selyem óbor
s kívánja a szép magyar nótát, a jóból
A bor azonban nem tűri a sietséget
sem a zajt, sem a hangos beszédet
s míg bíbor sugárban omlik szét a pohárban
én lócámra ereszkedve elveszek a bordó magányban
De szép is ez.
A bor színe, a csend hangja
a gyertyám fénye, bor rubint ragyogása
mély, mint a gondolat, mély, mint a sír,
mély, mint a haza szeretete,
mint az igaz szerelem.
