Nézem magam a tükörben, szemem tompa, üres
árnyéka csak egykori magának, mely egykor volt tüzes
Bámulom önnön roncsaim, s megrázom magam
csak tán nem feladtad, faggatom magam
Nem járt le még a te időd, férfikorod derekán
csak egy kis szín kell legyen a palettán
Színesre festheted életed alkonyát
s megtáncoltathatod még, kit az Isten néked ád.
Így bíztattam magam és hosszas keresés után,
megtaláltam Őt, egy kelő nap hajnalán
Szebb volt mint a nap, melyből született,
fénye elzavarta a sötét éjjeket
Szőke fürtjei, szeme huncutsága, csípője ringása,
mint felkiáltójel szólít fel, az említett táncra
Idejét sem tudom mikor történt ilyen velem,
az első érintés, az égig reptette a lelkem.
Léte kínoz, vérem felforr újra és újra
szememben ismét tűz, s vágy kavarog zúgva.
Ha most tükörbe néznék, régi énemet látnám,
de a tükör is megolvadna egy ekkora máglyán
Vágyok rá, vágyok vele lenni, vágyok szeretni,
és szomjas lelkem is vágyik szeretve lenni
De jaj, boldog álmom hirtelen darabokra robban
esti telefonhívás után, világom ismét romokban
A tükör nem megolvadt, hanem szilánkokra törött
itt ülök magamba roskadva, lám – csak a magány örök
Csak bámulok magam elé, majd lassan feltápászkodám
mint bánattal bélelt nehéz kabát most a motoros gúnyám
Nehéz súlyát vállamra veszem, s terhe alatt meggörnyedve járok
a garázsban állva a szörnyetegre vágyok
Ki meglapul tudom, fekete szépsége alatt,
hogy levegye vállamról a ráomlott falat
Régi recept szerint ez, tudom így lesz újra
az út végtelenjén, remélem elvész az ember búja
Magányos úton sikítva járni, száguldani, tán halni
eszemet vesztve a végzetet magam ellen hívni
Egy másfajta tánc ez, de részegítő mámorában vérem újra lángol
az éj sötétjében, izzó szememben boldogság táncol
Az őrjítő mámor fogságában kezem lábam remeg
mikor a kanyar előtti utolsó pillanatban, füstölő gumival fékezek
Majd csuklóm rántására újra a pokol tüzére teszek
ha így megyek tovább, reggelre biztosan elveszek
Kiégett lélekkel a tükör előtt állva, újra saját szemembe mélyedek
még pislákol a lángja, de azt hiszem a tűz most végleg elveszett
Szőkesége remény volt, mely utolsót lobbant
de legalább szívem még egyszer nagyot dobbant
Be kell látnom, sorsom a magány
csak a végtelen út, mely mindig várt reám
Tekintetem újra üres, már-már reménytelen
s tétován a tükör előtt állva, kezem felemelem
Az Ő arca néz rám, szemében kacér tűz lángol
Én búcsút intek neki, s elnyeli a távol….
Zsurinak.
