Június 26, hétfő.
Megint este van, egy újabb forró és párás nap vége. A nap már lement, de még nincs sötét.
Esteledik.
Kicsit melankolikus hangulatban ülök ki a kertbe, hallgatni egy kicsit a kabócákat.
Jó itt. Szeretem.
Azonban megint nem tudok mit kezdeni a mostanában egyre gyakrabban jelentkező érzéssel, hogy egyedül vagyok. Sőt magányos.
Agglegény! Az oly sokak által irigyelt őszülő, ámde sármos férfi. De jól hangzik. Talán igaz is.
Nem is olyan régen, még élveztem az egyedüllétet. Most nem. Lehet, öregszem.
A barátaim most érkeztek haza a nyaralásból, átmentem beszélgetni egy kicsit. Ha már így együtt voltunk meg is vacsoráztunk, sőt három fröccsöt is megittam. Szeretek náluk, olyan családias.
De most megint egyedül vagyok.
Furcsa érzések kavarognak bennem és talán a fröccsök is szót kérnek a szívemben. Hja kérem, a bornak saját lelke van. Talán ezért is kedvelik annyian. Segít, súg a szívnek:
„Szóval Agglegény!
Mit meg nem adnék, ha most itt lenne! Mit meg nem adnék, ha megsimogathatnám. Ha csendben befejeznénk az üveg bort és a sötétség leple alatt némán szerelmeskednénk. Hangok nélkül, csak az érzelmek akaratának engedelmeskedve. Ha belemerülnénk abba a csodálatos extázisba, amit a másik teste jelent. A sötét kimosna belőlünk minden ellenkezést és szégyenérzetet. A lelkünk végre tényleg szabad, az agyunk nem zakatol. Nincsenek problémák. Csak a most van, csak mi vagyunk. Csak a bőre illata és bársonyossága. Semmi más.
Nincs lélek, nincs szív, nincs holnap mi lesz. Holnap sincs.
MOST.
Aztán csendben fekve a hűvös szobában, csak az ujjam hegyével hozzáérve, már nem akarom hogy elmenjen.
Soha többé…”
Nekem mostanában ezt súgja.
És én vágyok rá.
Egy, a szememben mindenekfelett álló Nővel. A megfelelő idegennel…
